Zecul Episcopitól Nagyszékelyig
(Részletek)
Néprajz
Kiegészítések az
„Adalékok a Tolna-megyei magyar-német vegyesajkú falu néprajzához” c kiadványhoz (Nagyszékely, 1998.)
- A Rákóczi-szabadságharc egyik közeli csatájában azonban 150 nagyszékelyi férfi esett el. Ez a falu elnéptelenedését okozta, mert az özvegyek és az árvák szétszéledtek más településekre. [5]
Érdemes lenne e témakörben tovább kutatni, az előkerült 15o fős létszám bizony egy nagyobb települést feltételezne, legkevesebb 500-600 fős települést, ezzel a környék egyik legnagyobb településének számított volna. 1700 körüli időkből két közeli, hasonló település adatait pontosan ismerjük: Pálfán 40 fő, Kisszékelyben 20 portában 30 fő volt a felnőtt lakosság. Ekkora lakosságról nem kerültek elő adatok, a török időszakban kb. 200 fős lakosságról tudunk, az 1715. évi összeírás már csak 13 adózó polgárt nevez meg.
- A betelepítés idején Nagyszékelyben 360 magyar élt, akik házaikba ugyanennyi németet fogadtak be, míg azok házaikat fel nem építették. 1722-ben a beköltözött 96 házaspárból 10-12 evangélikus volt. [9]
Az előbbi okok alapján nem bizonyítható, valószínűsíthető. Korabeli do-kumentumok elhagyott településnek jelzik a községet. Az első betelepülők 1720-ban érkeztek, nem valószínű a 30 év alatt közel 300 fős növekedés magyar nemzetiségű betelepültekkel, mivel azok érkezéséről nincs adat.
Ismert adatok: 1690. szeptember 30.: „Conscriptio” - Lakatlan birtokok:
Pálfa – Nagy Seköly – Kis Seköly – Mocsy – Zavát – Szent Lőrinc – Csetény
- A helyzetet még az is bonyolította, hogy az éppen a Sió csatornát építő békésszentandrási katolikus munkások, látva a megüresedő házakat, beléjük költöztek.
Egyedi estek előfordultak, de a békésiek betelepítése meghatározott forgatóköny szerint történt, az akkori politikai helyzet által megkövetelt kritériumokkal A betelepülés szervezett formában történt, létszámuk lényegesen kevesebb volt, mint a később érkező felvidékiek létszáma. Döntő többségük rövid idő elteltével vissza is költözött.
- A családok nevét, tagjait, házaik számát ma is olvashatjuk, mert hogy szá-mozták a házakat, 1-től 436-ig, és az egyforma nevű embereket a házszámok alapján különböztették meg. A jegyzőkönyveket, pl. így írták alá: Neidert Konrád 24, Tippel György 156, Schneider János 5, Hildebrand Henrik 338,…
Nem egyedi azonosításról van szó, a kisebb településeken – amíg utcanév nem létezett – minden településen ez volt minden nyilvántartás alapja.
Meg kell említeni azt a szomorú tényt, hogy a német családok közül sokan magyarosították nevüket a háború előtt, ilyenekre: Nemesi, Nádasi, Kővári, Tolnai, Somogyi, Pásztor, Fenyvesi, Fehérvári, Perényi, Bács, stb. Legtöbb a kezdőbetű szerint választott. Több családban vegyes az összetétel: pl. a fiú átíratta, az apa nem, vagy utána visszacserélte a német nevére. Emiatt sok család tagjait nehéz név alapján azonosítani.
Valóban szomorú helyzet volt, de nem önszántukból tették. Az 1941-ben készült felmérés elsődleges célja annak a kiderítése volt, hogy a lakosság összetételének hány százaléka vallja magát német anyanyelvűnek, német származásúnak, 1946-ban nyilatkozniuk kellett újra hovatartozásukról, akik magyarnak vallották magukat, kötelező volt a névváltás. A Belügyminisztérium felé több nevet is be kellett nyújtani, legkevesebb kettőt, rangsorolva. Azt már a hatóság döntötte el, hogy melyiket kapja a kérelmező.
- A szobák belül is meszeltek voltak. Nem lehet pontosan tudni, mikor indult el a mintás és színes szobafestés
Ez a divat a múlt század első évtizedeiben terjedt el. Gyakorlatilag csak egy egyszerű, festőhengerrel kialakított mintázat került felvitelre, színezett alapra. Érdekességként megemlíthető, hogy az 1950-es évekig csak a tiszta vagy vendégszoba került így kifestésre, az egész ház kifestése a későbbi időszakra tehető.
- A házakat fapadlóval burkolták, a tornácot kővel rakták ki, amit később néhol mozaiklapokra cseréltek
Az épületek közel 1/3-nál vegyes burkolásokkal is találkozhattunk, gyakori volt az un. döngölt, agyagos padló, tükörsimára eldolgozva. Ezt a kiszáradás ellen redszeres időszakonként különböző mintákat formázva locsolták, nyoma napokig mutatóssá is tette az aljzatot.
- Esküvőket a szüreti báltól kezdődően – az adventi időszakot, karácsonyt és újév napját kivéve – egészen böjt első vasárnapjáig tartottak.
Nagyon fontos kihangsúlyozni, hogy az adott évben csak azok házasodhattak össze, akik az előző tél vagy tavasz folyamán a templomban jegyespárként kihirdetésre kerültek, tehát legalább fél évig a házasulni szándékozóknak jegyben kellett járni.
- A döntően német és kevés magyar lakosság mellett néhány cigány család is lakott a faluban, akik egy 1829-es felmérés szerint is, de az öregek emlékezésében is, vályogtégla égetésével foglalkoztak.
A vályogtéglát nem égették, égetésre csak az agyagból készült téglák kerültek. A téglavetés és a téglaégetés két különböző dolog. Tény, hogy téglaégetéssel – a kedvező adottságok miatt- emberemlékezet óta foglalkoztak, ennek nyomát az 1767-es összeírás is tartalmazza. A téglaégetés nem a cigány családok kiváltsága volt, a legrégebbi téglaégető kemence, amiről tudunk, az a ma Nagyszékelyben élő Reinhardt Henrik nagyszülei tulajdonában volt, ők voltak az utolsó téglaégetéssel foglalkozók, akik a betelepült sváb lakosok közül kerültek ki.
- Kovácsból is több volt Nagyszékelyen. A lópatkolás, a mezőgazdaságban szükséges szerszámok elkészítése és javítása, valamint minden háztartási vaseszköz megmunkálása az ő feladatuk volt.
Az egykori présházak ajtajainak furfangos, robosztus zárszerkezetei, vasalásai, és hatalmas kulcsai is a helyi mesteremberek kezenyomát dicsérte. Ezek egyedi darabok voltak, nem is volt két egyforma.
- De vannak olyan magas alapzatú házak is, amelyek tornácajtaján nem lehet közlekedni, csak a kert felőli lépcsőn. Bizonyára ez nem így volt régen.
Valóban nem így volt, nem is a mindennapi közlekedés céljából alakították így ki. Ezek ugyanis nem közlekedésre szolgáltak, ezek az ajtók voltak az un. halottkiadó ajtók. A lépcsőnélküli, magasabb kialakítás tette lehetővé, hogy a halottat könnyebben felhelyezhették az odaálló kocsira.
Népszokások
Hebschnaut, azaz Golyózás
Még az 1960-as években is gyakori játék volt a községben, melynek lényege a következő volt: Tetszőleges területen a játékosok egy teniszlabda nagyságú lukat készítettek, majd a luktól egyforma távolságra elhelyezték a golyóikat – egyszerre többen is játszhatták – és megpróbálták minél kevesebb pöccintéssel sajátjukat a lukba juttatni. Megtehették azt is, hogy a játékbeli ellenfeleik golyóit vették célba, hogy azok kerüljenek minél távolabb a céltól. Ezt azért igen finoman kellett végrehajtani, nehogy megsérüljön a golyó, mert akkoriban egy-egy üveggolyó ritka kincsnek számított, bármilyen cserének alapjául is szolgált.
Nyársdobálás
Bizonytalan eredetű, de ma élő szokás a nyársdobálás. Művelői egy dárdára gúnyos versikét tartalmazó papírlapot tűznek, melyet behajítanak az udvarra. A disznót vágó gazda, hogy szégyenben ne maradjon, megkínálja a csúfolkodókat is – olvashatjuk egy nagyszékelyi kiadványban.
A dolognak még az is lényege volt, hogy a nyársdobáló személye ismeretlen is maradjon a gazda számára. Miután a gazda bőven feldíszítette minden jóval a nyársakat, visszahelyezte azokat a bejárati ajtóhoz. Ezután következtek a mindkét fél számára a legizgalmasabb percek: a bennlevők figyeltek, lestek kifelé, hogy mikor jön a nyárs gazdája, a dobálók pedig a legalkalmasabb pillanatra vártak, hogy nyársaikat észrevétlenül visszaszerezhessék. Nem veszélytelen vállalkozás volt, mert akit elkaptak, azt be is vitték a házba. Hogy azután mi következett, arról Pfaff Dániel fia tudna mesélni: bizony ügyetlen volt és elkapták. Bevitték és addig el sem engedték, amíg egy háromemberes friss disznótorost el nem fogyasztott. Úgy mesélik, hogy azután soha többet nem vett részt nyársdobáláson, évekig kerülte azokat a helyeket is, ahol disznóvágás volt.
Szüreti mulatság - "Winzerfest" - anno…
A Helytörténeti Gyűjteményben két nagyonszép, nagyméretű csoportkép is kitűntetett figyelmet érdemel: mindkettő az 1930-as évekbeli szüreti mulatságok megkezdésekor készülhetett. Mindkét képen több mint félszázan álltak a fotográfus elé. Ők voltak a mulatságok főszereplői, rendezői, hangulatfelelősei. Körbekocsikáztak a falun, itt-ott megálltak, táncoltak, a kisbíró felolvasta pikáns szövegét, melyben a közelmúlt eseményeit figuráztak ki. Mindkét képen azonos rend szerint álltak össze:
Az első sor fő helye mindig a szüreti bírót illette meg, aki fekete zsinóros ruhában, csizmával, és az elmaradhatatlan pipával próbált valami komolyságot kölcsönözni, mindkét képen Schneider Henriket láthatjuk a kép közepén. Az elmondások szerint a legelső sor illette még az alkalmi bírónét és az azévben házasulókat. A kisbírónak is kitüntetett hely jutott: ő az elmaradhatatlan dobjával a bíró elé ülhetett le – a földre. Mellette feküdhetett a „drótos tót”, a cigány” és az „ördög”, az alkalomnak megfelelően, korommal kimaszkírozva Az ő szerepük is igen fontos volt, gondoskodtak arról, hogy megvicceljék a bámészkodókat: könnyen kapott kormos csókot egy-egy nézelődő.
Az álló sorokban a helyi fiatalok feszítettek: lányok és fiúk egymás mellett, egységes, alkalmi ruhában. Nem a helyi népviseletet hordták, hanem magyaros jellegű ruháikat vették fel. A lányok bő fehér szoknyában, alul két hímzett csíkkal.
Felül ugyancsak bő szabású blúz, rajta piros hímzett mellénnyel és az akkor elmaradhatatlan hosszú, piros-fehér-zöld szalaggal, fejfedőt vagy díszt nem viseltek. A fiúk magyaros bő gatyát, fekete csizmát, fehér inget és a lányokéval azonos mellényt viseltek, fejükön kalappal, a szalag róluk sem hiányozhatott. A képen láthatjuk még az alkalmi csőszöket, kétméteres, piros-fehér-zöld szalaggal betekert botjaikkal. Az ő feladatuk volt, hogy az elhelyezett szőlőskosarat megvédjék a „tolvajoktól”. Akit elkaptak, arra a bíró mondta ki az ítéletet. És este elkezdődhetett a bál a Koronában. Könnyű helyzetben voltak Nagyszékelyben, övék volt a környék leghíresebb rezesbandája. Kora hajnalig tartott a mulatság, aztán indulni kellett haza – átöltözni. Mert a bálok valamiért mindig vasárnap voltak, hétfőn pedig dolgozni kellett.
Nyelv és nyelvjárás
„Minden reggel arra ébredt, hogy ablaka alatt egy olyan nyelven beszélnek, amely nyelvet a hatmilliárdból húsz-harminc ember, ha még ért e földön” (Bacher Iván: Az elhagyott falu)
Bacher Iván szerencsésnek mondhatta magát, hogy halotta e nyelvet beszélni, mert ez 2007 táján már nemigen fordulhatna elő. Talán hárman vannak, akik még érti és beszélik e nyelvjárást, ketten már csak értik, félig-meddig. Reinhardt Henrik meséli, hogy úgy másfél évtizeddel ezelőtt megjelent a faluban valaki Németországból, hogy megörökítse a nyelvjárást, szótárt készített volna. Mivel a nyelvet nem beszélte, segítséget keresett Henrik személyében, de a szótár nem készült el. Egyrészt azért, mert ez egy igen hosszadalmas munka lett volna, másrészt ígért vagy 200 akkori márkát a munkáért.
-Ki az, aki három –négy hónapot dolgozott volna ennyi pénzért? - kérdi Henrik
Ez naponta akkoriban kb.30 Ft-ot jelentett, ami egy kiló kenyér árát sem fedezte volna, persze, hogy nem jött össze az egyezség.
Pedig Reinhardt Henrik az utolsó, aki ezt a munkát még el tudná végezni, egyedülállót, maradandót hagyhatna hátra. Az 1910-ben készült felmérés, összeírás szerint Nagyszékelyben a 2220 lakosból 1988 volt német származású, közülük csak 1415-en beszéltek magyarul!
A szomszédos településeken az arányok a következőképpen alakultak:
Miszla 896 lakosból 818 beszéli a magyar nyelvet, Kisszékelyben 1519-ből 1513, Udvariban 1399-ből 1216, Nagydorogon 3441-ből 3433, míg Tolnanémediben a teljes lakosság (2702) beszélte a magyar nyelvet.
Nagyszékelyihez hasonló helyzettel csak a távolabbi településeken talál-kozhatunk, így pl. Bonyhádon a 4415 német származású lakosból mindössze 2096-an beszéltek magyarul. (Lsd. még bővebben: Tolna megye 1910. évi népszámlálási adatai) Látható, hogy Nagyszékelyben – mintegy beékelődve a környező, németek lakta települések közé - erősebben élt a hagyomány, a magukkal hozott nyelv és szokások változatlansága. A nagyobb – betelepülők lakta – községek környezetében hasonlóan alakult a nyelvjárás, mint a tőlük távolabb elhelyezkedő, e tekintetben önálló életet élő települések mentén.
Befolyásolta még a különbözőséget, hogy maguk a betelepülők is egymástól 500-600 kilométerre fekvő tartományokból érkeztek, ahol már eredetileg is kialakult a sajátos nyelvjárás. Ezért is adódott, hogy az 1900-as évek elején az egymástól csak 20-30 kilométerre levő községek németajkú lakosai már-már egymás mindennapi nyelvét is nehezen értették, annyira másképp alakultak.
A sajátos nagyszékelyi nyelvjárásról Máténé Oláh Júlia elmesélt egy érdekes történetet:
Közvetlenül a második világháborút követően kanadai katonák érkeztek a faluba, hogy katonai szempontból felmérjék a települést és környékét. Természetesen szóbaegyedtek a helyi lakossággal is: ők angolul kérdeztek, a nagyszékelyiek svábul válaszoltak, de néhány óra elteltével ez egyikük megkérdezte:
- Mondják, maguk miért ilyen csúnyán beszélnek angolul?
Hitetlenkedve néztek rájuk, mikor megtudták, hogy bizony a nagyszékelyiek csak svábul válaszoltak, mégis megértették egymást.
Egy dolog volt, ami továbbra is közös maradt: a vallási és egyházzal kapcsolatos nyelvezet. Az 1800-as években Németországban nyomtatott, gótbetüs, több száz oldalas bibliák, imakönyvek minden településre egységesen eljutottak. Változatlan formában maradtak fenn az egyházi énekek. Érdekességként megemlítendő, hogy még az 1930-as években is adtak ki gót betűvel írt református imakönyveket, sőt a helyi iskolában tanították is.
A sajátos nagyszékelyi nyelvjárás illetve a nem egységes sváb nyelvjárás érzékeltetésére érdemes összehasonlítani ugyanannak a versecskének két változatát, ahogy Nagyszékelyben, és ahogy Pilisvörösvárott elhangzott
AJÁNLOM AZ OLDALT
