2005. június 28., kedd

Tilos Rádió(dzsingisz) - Nagyszékely, az elhagyott falu

A stáb fele vidéken, a tolnai Hegyhát egy eldugott völgyében töltötte a hétvégét. A pontos helyszín: Nagyszékely, nem messze van tőle Kisszékely, de a két község között nincs közvetlen összeköttetés pedig légvonalban nem számottevő köztük légvonalban a távolság, de így a mai viszonyok között, csak Pincehelyen és Tolnanémedin keresztül lehet eljutni egyik faluból a másikba. Naponta egyszer busszal, ha nincs gépjárműved vagy bringád, a stoppolás rizikós, a forgalomszámláló is munkanélküli itt. Kisszékely a háziak elmondása szerint egyébként nagyobb település, mint, Nagyszékely na de hogy venné ki magát, ha kicserélnénk a két falunevet, elvégre több száz éves a múlt. A múlt, és a múlton kívül semmilye sincs a falunak, négyszáz ember él egy hajdan több ezer fős, viszonylag tehetős, színsváb településen. A falunak viszont van egy könyve, Bacher Iván költözött ide évekkel ezelőtt, és annyira megfogta a település tipikusan kelet-európai sorsa, hogy megírta egy könyvben, amelynek azt a címet adta, hogy Az elhagyott falu. Sikerült az ott tartózkodásom alatt kiolvasnom, valójában nagyon szomorú könyv. Mozaikszerűen rajzolódik ki egy település rajza, egy olyan falunak a története, ahol a bennszülettek nem azok, ahonnan szép lassan elvándorolt mindenki, a rendszerváltás pedig végképp visszafordíthatatlanná tette a szétesés folyamatát, és innen még út sem vezet sehová, hiszen minden betonút földútba torkollik, aztán a földút is csendben elfogy.

Regenerálódással telt a két nap, nap és víz címszavakban foglalhatom össze, az egyetlen kulturális program a temető felkeresése volt. Föl kellett kapaszkodni a dombra, ahonnan egyébként a legszebb kilátás nyílik a falura. A helyiek is csak dombnak és fentnek nevezik, ha egy elhunytról beszélnek, akkor csak annyit mondanak, hogy ekkor meg ekkor került fel a dombra, vagy egyszerűen csak azt mondják, fent van már öt éve. A temető távolabbi zugában találhatók a hajdan a teljes lakosságot alkotó svábok sírjai. A sírok elhanyagoltak, komoly erőbefektetéssel lehet csak megközelíteni, ugyanis az összes tereprendezés csupán a gaz lekaszálásából áll. A fejfák kőből készültek, erősek és maszívak, jellegzetességük, hogy egy apró fénykép jelzi mindegyik fejfán az elhunytat. A feliratok lekoptak, megfakultak, de ezek a fényképek valahogy dacolnak mindennel, így láthatjuk a sírban nyugvó legjellemzőbb vonásait. A még olvasható feliratokat németül vésték a kövekre, így pontosabb képet kapunk, hogy hány évet éltek. Az évszámok alapján rögtön kiderül, hogy valami nem stimmel, mert 45 után nem látni elhalálozást. Ennek az a magyarázata, hogy 1947-ben a nagypolitika a svábokat kollektív bűnösként kezelte, és az úgynevezett lakosságcsere keretében a teljes lakosságot átköltöztették Németországba. Csak a legszükségesebb holmikat vihették, mindaz, amit kétszáz év alatt megteremtettek, hagyomány, közösség, környezet, házak, bútorok az mind maradt. Helyükre hasonlóan szerencsétleneket telepítettek a Felvidékről, akik meg persze ott hagyták a múltjukat.

Bacher Iván leír egy esetet a könyvben, az egyik sváb ember nem tudta megszokni Regensburgot, és amikor már a nagypolitika csillagai úgy álltak visszavásárolta a tulajdon szülőházát 1957-ben, áttelepült Nyugat-Németországból, és ebben a házban tengette szegényes életét 1986-ig. Itt született, és itt halt meg.