(Debrecen, 1908. március 27. – Aba, 1992. augusztus 7.)
Nagyszékelyi tragédia
Tanka János költő 1943-ban, akkor Aba község kántortanítójaként ellátogatott Nagyszékelybe. Azt, hogy baráti meghívásra, vagy csupán kollégáihoz érkezett vendégségbe, már nem tudhatjuk. Annak a bizonyos vasárnapi napnak nyomasztó emlékétől, Nagyszékely feltáruló és megismert szomorú évszázadaitól nem is tudott szabadulni, versbe kívánkozott a büszke királyi lovászok egykori lakhelyének, a Szt. István alapította pécsi püspökség Püspökszékelyének, a nagyszékelyi Főnixnek erőn felüli – sokszor kilátásalan, eredménytelen - küzdelme az életbennmaradásért.
Az Örök Advent c. kötetében (1944) jelent meg a „Nagyszékelyi tragédia” c. verse, melyről a kötetet bemutató Varga Antal a következőket írta:
„… Még nem olvastam olyan tömény, mindent elmondó, döbbenetes verset az „egyke” ellen, mint a „Nagyszékelyi tragédia”…”
Varga Antal jó szándékkal írta, amit írt, mert ő nem ismerte, ismerhette a vers keletkezésének körülményeit, nem tudhatta, hogy az előző versszakok Nagyszékely valós történetét tükrözik vissza, küzdelmet a fennmaradásért Árpádtól Rákóczi Ferencig, a rácok gyújtogatásától a török és császári hadak pusztításáig, a megfizetetlen magyar végvári katonák kényszerű sarcolásáig. Mintha Szilárd Frigyes egykori nagyszékelyi tanító úr történetei köszönnének vissza, mert azokat elsőként csak tőle hallhattuk, addig nem kutatta senki. Ő mondta ki előszőr, hogy 1943-ban „… Laczkfi vajda büszke sokszáz népéből már csak harmincegy él…”, - mára ők is megfogyatkoztak, ketten maradtak a hírmondók: Hamar József és Oláh Júlia.
A nagyszékelyi „etyke” jelenség már csak az utolsó tőrdöfést jelentette az ősök leszármazottainak ösztönös megnyilvánulásaiban: „… nem a jövővel számolnak: földekkel, s hogy jussa több legyen az egyetlennek”: - mert erre tanították őseiket a nagyszékelyi évszázadok.
Többről szól ez a vers, mint amit Varga Antal megérzett az elolvasásakor, mert Tanka János más címet is választhatott volna versének: a Nagyszékelyi tragédia helyett Nagyszékely Tragédiáját.
Vasárnap reggel csendes napsütése
most árad szét a Hegyhát zöld ölében.
Még áll a templom az Árpádok óta;
de az Istenhez hívó zengésében
csak vád, sikoltás, végső halálhörgés:
Nagyszékely népe, hol vagy, merre lettél?
Jaj, hát igaz, hogy Laczkfi vajda büszke
sokszáz népéből már csak harmincegy él?...
Hol vagytok hívek serege, kiket hajdan
a kálvinista Gergely prédikátor
a megtisztított Forrás fényvízéből
megitatott, és hitte, hogy ámbátor
mind meghalunk, de ki az örök Ige
részese lett, az ivadéki annak
e szent juss ős jogán bírják e földet
is, s majd megőrzik örökké magyarnak!
Akikhez szólok, kik felelhetnének:
a temetőnek bús, hatalmas népe,
kiket e szörnyű pusztulásért felment
talán a századok ítélőszéke.
Elmondják: vérük török félhold itta,
Vak Bottyánnak is hajh, a jó kard kellett;
tűzvész s hadak csak jöttek, mentek erre:
–az élet mégis újra gyökeredzett...
A történelmi hitelesség a következő verssorokban is tovább folytatódik. Tanka János elsőként írta le azt is, amiről addig szemérmesen hallgatni illett:
A császári seregek néhány év alatt több települést elpusztítottak, felégettek, mint a török másfél évszázad alatt! Tolna vármegye kietlen, sivár és lakatlan vidékké vált, a némi gyógyírt Nagyszékely jelentette, ahol a török uralma alatt nagyarányú népességnövekedést regisztráltak. Horváth Sámuel gyönki ev. lelkész 1787-ben írott krónikájábana következőket adta elő:
„Minekután ezen Tek. Nemes Tolna Vármegye a Töröktől még több
Vármegyékkel együtt elfoglaltatott volna, úgy elpusztula, hogy Nagy-Székelyen kívül egész Péter Várallyáig, mint mondatik, Helység nem vala. Azért is minek utána ezen Tartomány a Felséges Leopold [austr]iai Tsászár diadalmas kardjával el foglaltatott, és a kurutzságtól is megtisztíttatott vólna, leg elsöbben is azon igyekezék, hogy ezen jó föld lakó néppel meg szálléttassék…"
„Aztán jött Limburg generális serege…” s Nagyszékely sorsát is megpecsételték: feldúlták és felégették, lakatlan birtokká vált, ahogy a leírások említik. És jött mégegyszer Styrum-Limburg, mikor az elnéptelenedett területeket, köztük birtokait kellett benépesíteni német munkáskezekkel. Tette mindezt lelkesen jóságos kegyúrként, mert jó fejpénzt kapott a Kincstártól a betelepülők után. S tette mindezt ugyanolyan „szörnyű mohósággal… és A Magyar-ucca egyre csendesebb lett.
Aztán jött Limburg generális serege,
jött szörnyű mohósággal, bottal, vassal,
és űzte, verte, nyelte itt az ősi
hitet, a földet, lelket. Néma jajjal
a nép csak állt s tűrt pusztába-kiáltón:
fogyott a földje, nőtt a temetője,
és nőtt a jövevény nép, mint a tenger,
hogy legyen majd, ki sírját örökölje.
A megriadt nép nem lelt önmagára,
megtört a lélek és az élet benne;
A Magyar-ucca egyre csendesebb lett;
a zajló árban áll, mint csöpp sziget még,
amelynek alját már elmosta régen
az ár, hogy egyszer elnyelje a mélység...
Vasárnap. Nézem őket, amint mennek
a fűbeszőtte úton szentegyházba;
halállal vert sereg utolsó roncsa;
még élnek, de az év már megszámlálva,
midőn nyáj nélkül marad itt a pásztor:
a holtaknak, a kopjafáknak papja,
de ő sem lesz majd, hogy tetemre hívjon,
s ha hívna is, de lesz-e, aki hallja?
Harmincegy lélek még! Ki tartaná számon,
mikor az élet nékik már, jaj, nem kell,
ők csak temetni tudnak dús pompában,
nem a jövővel számolnak: földekkel,
s hogy jussa több legyen az egyetlennek:
óvják, becézik, ő a kincs: az egyke!
óh, ti világ legszörnyűbb számolói:
kettőből egy? az harmincból majd egyse!
S a magyar földön szerteszórva mennyi
még a halálnak eljegyzett sok falva,
akár a Sárvíz, Dráva, Garam mellett,
melyekben a magyar jövő rég halva.
Tanka János utolsó sorai ma is igen aktuálisak Nagyszékely jelenében. Az egykor büszke és gazdag községet 500-an sem lakják. Mert beteg lett a nagyszékelyi ember lelke, kilátástalan a jelene, s kétséges a jövője.
Hol késik a léleknek ébredése?
És lesz-e majd, mi életre felrázza?
Vagy a halálra csakugyan megértünk
s futunk vakon a végső pusztulásba ?...
S ha mindezek továbbra is így folytatódnak, ki lehet majd tenni a táblát – ahogy Donáth Jordánka, Nagyszékely ref. lelkésze a közelmúltban megfogalmazta annak feliratát:
"Itt volt egy valamikori falu, hatalmas múlttal: Nagyszékely”
*
Tanka János 1908. március 27-én született Debrecenben. Középiskolai tanulmányait és a tanítóképzőt a debreceni Református Kollégiumban végezte, amely szintén életre szóló szellemi útravalónak bizonyult. A tanítóképző 1929-es befejezése után megválasztották a Fejér megyei Aba község kántortanítójának. A második világháborút – bár tartalékos főhadnagyként és a másfél éves szovjet hadifogsággal együtt hét és fél évet töltött egyenruhában – jelentős harci eseményekben való részvétel nélkül élte át. 1946 őszi hazakerülése után ismét Abán, majd 1948 és 1956 között a szomszédos Sárkeresztúron tanított. Az 1956-os forradalomban az abai Nemzeti Bizottság tagja volt, ezért 1957 elején állásából elbocsátották, de később visszahelyezték. 1968-ban ment nyugdíjba az abai általános iskolából. 84 évesen, 1992. augusztus 7-én hunyt el Abán. Halála előtt nem sokkal Aba község elsőként választotta díszpolgárának, 1995-ben pedig a helyi könyvtárat tiszteletére Tanka János Községi Könyvtárnak nevezték el.http://www.tankajanos.info/:
M.:
Napsütésben. A szerző kiadása, Aba, 1932. 64 p., Tavaszi áradás.A szerző kiadása, Aba, 1934.
Szirmok lépcsőin. A szerző kiadása, Aba, 1938.
Örök advent. Száz vers. A szerző kiadása, Aba 1944.
… és hittem egy szál napsugárban. Válogatott versek. Aba Alapítvány, Aba, 1992.. Válogatta és szerkesztette Bella István.
A kálozi hősök. Aba, Káloz, Sárkeresztúr és Soponya szerepe a 48-49-es szabadságharcban. Aba Alapítvány, Aba, 1994..
Örök mementó és ítélet. Válogatott versek. Aba Alapítvány, Aba, 1996.
Szülőhazám Derecske. Tanka János élete és versei 1908–1992 Szőllősi Imréné kiadása, [Derecske], 2008.
Hadifogságom. Székesfehérvártól Obojanig. Bogárd és Vidéke Nyomda és Lapkiadó, Aba, 2008.
*
Köszönet az unokának, K. Németh Andrásnak, hogy a verset rendelkezésre bocsátotta, közléséhez hozzájárult.