A háború közepén jártunk, mikor 21 éves koromban, 1942-ben én is megkaptam a váratlannak nem számított behívó parancsot: Pécsett kellett jelentkeznem az ottani önálló huszárszázadnál. Nagyszékelyből többen indultunk akkor Pécsre, velem volt Ruppert Péter, Nádasi János, Glöckner Konrád, Nágel Péter, az egykori osztálytársak és jó barátok. Már a rövid kiképzés után elváltak útjaink, én egy előnyösnek mondott beosztást kaptam: lovas futár lettem, a híreket és a parancsokat kellett továbbítani. Az első mély nyomot bennem az általam igen kedvelt gr. Apponyi Sándor eleste hagyta.
Végigjártam a román frontot, Temesvárnál esett fogságba katonatársam, a székelyi Marz Sándor, harcoltam Debrecennél, ott voltam Hatvan sikertelen visszavételénél, majd Székesfehérvár következett. Akkor már tapasztalt katonaként azt hittem, hogy már mindenből volt részem, de ott katonaságom legborzalmasabb időszakát kellett átélnem. Hol előre mentünk, hol visszavonultunk, ameddig a szem ellátott, mindenütt temetetlen hullahegyek borították a fagyos földet: magyarok, németek és oroszok, vegyesen.
Valahol Isaszeg térségében a véletlen két falubelivel is összehozott: az egyik Kővári Henrik volt, a Dermer kovács vője, a másik pedig Reinhardt (Romhányi) Henrik volt, aki tüzér zászlósként harcolt. Ők is túlélték a háborút. Nem sokkal később, Fehérvár határában összeszaladtam Reinhardt II. Henrikkel is, talán a nagyszékelyiek közül én találkoztam vele utoljára, hamarosan elesett. Ő az Imre, azaz Henrik édesapja volt, aki most a Kútvölgyben lakik.
Az oroszok hatalmas túlerejét nem tudtuk legyűrni, Pest felé vissza kellett vonulnunk, az egységem Budán rendezkedett be védelemre, már ahogy tudott. Éheztünk és fáztunk, már reménykedni sem reménykedtünk semmiben. Több napos éhezés után, számomra borzalmas dolgot kellett elkövetni: lovaink egy részét le kellett lőni, hogy valami élelemhez juthassunk. Az én lovam is bele esett, a hű társam, akivel Debrecentől fogva együtt voltunk. De a parancsnokomra jó szívvel emlékezem vissza, ő báró Ugray Gyula alezredes volt, ő vezette a csapat kitörési kísérleteit. Tolna megyei volt ő is, a Gyönk melletti Szabatonban voltak a birtokai. Közvetlen parancsnokomat is szerettem, ő Kammerer Elemér hadnagy volt, Baranya megyéből. 1945. február 12. számomra sorsdöntő nap lett: a bécsi út felé próbáltunk kitörni, de olyan fergeteges aknatüzet kaptunk, hogy körülöttünk mindent elpusztított, annak ellenére, hogy szerintem az oroszok csak úgy, vaktában lövöldöztek. A mellettem levő társamnak mindkét lábát elvitték a szüntelenül repkedő aknarepeszek. Segítségért kiáltott, megpróbáltam közelébe jutni, akkor éreztem, hogy az én combomat is találat érte, én is megsebesültem. Ott maradtam valahol a Krisztina környékén, de nem sokáig: a környéket elözönlötték az oroszok, fogságba estem.
*
Talán egy egykori barát, talán csak katonatárs, aki Hamar Józseffel együtt és egy helyen, a kitörést vezető Ugray Elemér alezredes parancsnoksága alatt harcolt, így emlékezett vissza:
( Dőry Lajos: Fegyver nélkül a frontra. Részlet)
„István ráz, hadnagy úr, itt az orosz. Pillanat alatt összeszedem a sötétben holmimat, sürgés-forgás, tilos fényt nyitni, erős harckocsizúgás. Veres vár, lóra ülök, szolgálatkészen várok Misa mellett. Utóvéd vagyunk. Mivel a vezetéklovakkal szállingóznak hátra, Misa kiállít: akadályozzam meg, hogy Lojzi szakaszának a lovait is elvigyék. Géppisztolyomat vállról kapom, fenyegetve, ordítva tartom a vezetéklovakat amíg Lojzi már nem biztosít, és minden ember lovon van. Aztán ügetés, indulj. A következő tanyánál lovas nélküli ló áll, „ezt elvisszük” gondolom, és Madelinecnek megparancsolom, hozzad. A ló nem mozdul, ő húzza, én hátul ököllel csépelem, nem mozdul. Ebben a pillanatban egy harckocsi ránk szalad és géppuskájával jó sorozatot ereszt kettőnkre. Otthagyjuk a lovat és teljes vágtában bele a sötétségbe Lojzi után. Csak úgy zizeg a sok lövés körülöttünk, Madelinecnek át is fut egy a karján, jajong, de itt csak vágta van. Lojzit elérve térkép nélkül biztos spurival keresem meg a csatorna hídját, és beérkezünk. Az országút árkában kúszom Misához. Derzsiék elől a 4/II. huszárosztállyal együtt. Az orosz átjött a csatornán, harckocsik és géppisztolyosok, azon kívül gépkocsizó egység nyomul előre nagy tömegben. Minket is állandóan lőnek, büdös a helyzet. Ugray állandóan beszél a telefonon, végre kiadja a visszavonulási parancsot. Megyünk hátra az árokban: páncéltörő és újra páncéltörő ill. harckocsi ágyú csíkja száguld el mellettünk, néha fényjelzős géppuskasorozat spriccel játékosan közénk, sőt a vezetéklovak közé is, hogy nem lett komolyabb baj, most sem értem. Zötyögünk vissza, Emillel beszélgetek, majd csatlakozom az elveszett századhoz. Derzsi legjobb embereit géppisztolyozták le, és még csak hátra sem tudja hozni őket, teljesen le van verve. – Az út két oldalán a 4/II. és a 3/I. huszárosztály átnyergel. Éppen a század végen megyek, amikor dübörgés közeledik, izgalom, emberek lóra szállnak. A dübörgés robajjá lesz, 4/II. huszárosztály lovasai elindulnak, a mieink is, lövések dördülnek, vágtában indul az egész, a négyesek majdnem eltipornak. Derzsit látom elvágtázni kesely sárgáján... és máris végigsepernek minket a T-34-esek ágyú- és géppuskatűzzel. Szempillantás alatt mindenki lovon és mint a förgeteg el... futok előre gyalog, helyzetem reménytelen... de lám ezer vágtató lovas közt ott áll sziklaszilárdan Veres az ágaskodó Boszorkányon és tartja a lovamat minden erejével, ezer halállal szemben! Felpattanok és vágta el, csak úgy pattog a sok lövés, sorra csapódnak be a harckocsiágyú lövedékei. Ahol sűrűn vannak a lovasok, ott 3-4 lovas bukik le egyszerre a halálba, ahol ritkásan vannak, nem történik baj. Hullám mögött pillanatnyi fellélegzés, de nincs megállás, tovább. És csakugyan jönnek a páncélosok tovább. Vágta, vágta a csüdön felül érő, felázott, puha szántáson-vetésen át. Egy lanka mögött lépés, Panzerfaustot szedek fel..., de egyszerre ismét rajtunk az orosz, hátranézve látom, amint tornyát forgatja, célt keres. Vágta, vágta, Ritt ums Leben (Lovaglás az életért – B. J.). Lovat fogok, Bugyit elhagyom. Bugyi után összeverődünk, akik még látjuk egymást, Lojzi, Rudi, majd Zsoldos Géza, Miki…”
Nem sokáig maradtam Budán: összeszedtek bennünket és bevagoníroztak. Először Szabadkán állt meg a vonat, majd Szeged és Temesvár következett, az elosztó hely. Egy darabig ott maradhattam, mint tolmács. Áprilisban engem is vonatra tettek. Brassó és Bukarest érintésével indultunk Oroszország felé. Menetközben, Máramarosnál egy vasúti szerencsétlenség is ért bennünket: az összetört és túlzsúfolt vagonokban nagyon sokan odavesztek. A kisebb vasúti kocsikba 40, a nagyobbakba 80 embert préseltek be, padozaton egy kis lukat fűrészeltek ki, az volt a vécénk. Enni nem nagyon kaptunk: háromnaponként egy kevés vizet, és némi kétszersültet személyenként. Odesszába érkezve szétosztottak bennünket: a Pesten fogságba esettek kivétel nélkül Szibériába, Magnyitogorszkba lettek irányítva. Nagyon megörültem, mikor egy földire leltem Odesszában: Lamm Imrével találkoztam, mással nem, pedig állandón kiabáltam, hogy Nagyszékelyi vagyok, van-e valaki még Nagyszékelyből, vagy Tolnából? Mindenki ezt tette, mindenki keresett valakit. 21 napon keresztül utaztunk, az ellátás sem változott, némi kétszersült és víz, nagyon sokan meg is haltak útközben, néha megállt a szerelvény és akkor kitehettük őket… Átmentünk az Ural hegységen és nem sokkal később megérkeztünk Szibériába, Magnyitogorszkba. Azaz csak mellé, a folyó másik oldalára, egy üres pusztaságra, már voltak itt hadifoglyok, azok készítették az újaknak a szállásokat, a bunkereket, mert mi csak így hívtuk őket. Ezek egy 100 méter hosszú, kb 2 m magas, a fölbe süllyesztett barakkok voltak, 500-an laktunk egy ilyen bunkerba. Tőle 10 méterre volt a hozzá tartozó latrina.
Körülbelül 40-50.000 ezren lehettünk a táborba, magyarok, németek, olaszok, japánok, és ki tudja, hogy még milyen náció. Később kiderült, tőlünk nem messze őrizték az orosz internáltakat is. Az elején, a hiányos és rendszertelen táplálkozás miatt naponta 80 – 100 főt temettünk folyamatosan. Ha lehetett, mi akácvirágot gyűjtöttünk és hozzá fenyőgyantát, ezt ettük. Később volt egy időszak, amikor azt hittük, hogy álmodunk: amerikai konzerveket kaptunk. Igaz, azok elmaradtak egy idő után, de akkorra már elfogadhatóvá vált az ellátásunk, már őrizni sem őriztek annyira bennünket. Az első időszakban én is az építkezéseken dolgoztam, az új városrészt építettük, amikor szabadultam, akkor már a fogoly német mérnökök által tervezett villamosok közlekedtek az utcákon. Egy ideig hidat is építettem az Ural folyón, ez kötötte össze a régi és az új várost.
Az utolsó évem, -1947 - viszonylag jobban telt az előzőeknél: kijárhattam egy kolhozba dolgozni, rozst, zabot, káposztát és dohányt termesztettünk, más nem nagyon termett meg arra felé. Némi fizetést is kaptunk érte, amit levásárolhattunk. Akkor ismertem meg azt, hogy mi is az a mahorka: a dohányleveleket nem tisztították meg a szárától és erezetétől, szárítás után, úgy ahogy volt, összedarabolták, mert úgy több lett belőle.
Jóleső érzés volt, hogy időközben nagyjából földiekre is leltem. Ott voltak velem a pincehelyi Berta Lajos, az úzdi Koleszárok és a tábor egyik legerősebb, de majdnem legöregebb foglya, az ozorai Szente is. Ő 1914-es születésű volt, 2 méter magas, és még a táborban is 110 kilót nyomott. Ezekkel az emberekkel természetesen itthon is tartottam a kapcsolatot, úgy tudom, hogy Szente barátom 2005-ben még élt. A szabadulás ideje 1948-ban jött el számunkra. Hazafelé az út ugyanarra vitt, amerre kimentünk. A táborból való eljövet előtt még részt vettünk egy laza szűrésen: mindenkinek megnézték a hónalját, nehogy volt SS katona is a szabadulók közé kerüljön. Sokan ki is játszották: mivel létszám szerint és barakkonként volt az ellenőrzés, meg lehetett csinálni, hogy ha valakinek volt tetoválása, az átszökött a már ellenőrzött barakkba, helyette egy tetoválatlan társa áll be helyére. A második szűrőt, már Máramaroson, nem lehetett kijátszani: leszállítva, külön-külön ellenőrizték a vagonokat, voltak, akik fenn is akadtak. Később hallottam, hogy őket Tiszalökre vitték, még két évet húztak le az ottani táborban: építették az erőművet.
1948. szeptember 27-én érkeztem meg Pincehelyre, s onnan Nagyszékelybe, a megpróbáltatásokhoz képest elfogadható állapotban. Kaptam 6 holdat a hosszú katonaság megváltására, édesapám még élt, elkezdtünk gazdálkodni, de nem sokáig: jött a kollektív gazdálkodás, a kolhoz, ahogy én mondtam.
Majd egyszerre lettem kulák és megbízható: sokáig kérettek, hogy álljak be a Tsz szervezők közé, mert én el tudnám mondani, milyen is a közös munka. Személyesen is megkerestek, eljöttek hozzám az akkori főszervezők, a simontornyai Illések és a pálfai Lakos József. Én csak azt mondtam nekik: gyertek ki a pincéhez, ott legalább jól elborozgathatunk, ha már eljöttetek. Többet nem is kerestek meg.
AJÁNLOM AZ OLDALT
