Szakdolgozatom témaválasztása régóta érlelődött bennem. Nagyszüleimnél járva kiskoromban gyakran akadt meg a szemem a Kanadából, Amerikából, NDK-ból, NSZK-ból, Ausztriából érkezett leveleken. Akkor még nem értettem, miért könnyeznek nagyszüleim, dédszüleim a levelek elolvasásakor, s a borítékból kivett, számomra ismeretlen embereket ábrázoló képek nézegetésekor.
Ha ezekről kérdeztem őket, mindig kitérő választ kaptam, a múlt nyáron már kimerítő felelettel szolgált nagyanyám a sok-sok kimondott és kimondatlan kérdéseimre.
Nagyapám, dédszüleim meghaltak, a nagyanyám a családban az utolsó élő tanú, aki el tudja hitelesen mondani életük nagy tragédiáját, megaláztatásuk igaz történetét. Ezek meghallgatása után éreztem úgy, a hallottakat a magam és mások számára is igaz hazaszeretetüket bemutatva meg kell örökíteni.
[…]
Egy család kitelepítésének és megpróbáltatásainak
története a XX. században
Özvegy Heimbuch Illésné vagyok, született Lohmann Anna Mária. Nagyszékelyben születtem 1927. július 27-én. Édesapám Lovasi Illés, édesanyám Reinhardt Anna Mária. Ketten vagyunk testvérek, húgom, Lohmann Margit 1930. február 1-én született.
Három éves koromtól Nagyszékelyben jártam óvodába, ami akkor a Magyar utcában volt, most Rákóczi utca a neve. Az óvoda épületét már lebontották, csak az óvónéni lakása áll még. Három év után iskolába kerültem. Jelenleg most is áll még az iskola. Hat elemit és két ismétlőt végeztem. Otthon németül beszéltünk, az iskolában magyarul tanultunk. 1939 májusában, mint református vallású konfirmáltam. Házasságot kötöttem 1942. december 31-én Heimbuch Illéssel, aki 1923. július 18-án Nagyszékelyben született. A házasságkötés után férjem hozzánk költözött és szüleimmel együtt 16 kateszteri földön gazdálkodtunk.
Húgom, Margit, férjem testvéréhez ment feleségül és ő költözött hozzájuk. Így mindkét birtok egyben maradt. Sok munkával, de békességben éltünk, ahogy ezt a régiektől láttuk. Azonban közbeszólt a háború.
Férjemet 1944. tavaszán besorozták katonának Pécsre a 10. Felderítő Huszárosztaghoz. (Szerk.megj.: a pécsi IV. hadtestközvetlen huszárszázadot1943. 10. 01-gyel szervezték át a 10. felderítő osztállyá - Sőregi Zoltán közlése alapján). Sajnos ez a magyar katonai szolgálat meg lett szakítva kényszer német sorozással, ahová el is vitték 1944. augusztus 16-án Püspökladányba. Ekkor kezdődött számunkra a kálvária. Két hét után megszökött onnét öt társával, akik szintén nagyszékelyiek voltak. Névszerint:
Heimbuch Henrik, Hildebrand János, Lovasi János, Sziklai János, Fehérvári Henrik
Én 5 barátnőmmel és mindegyik férfi édesanyjával elmentünk Püspökladányba őket látogatni. Útközben légiriadót kaptunk Szolnoknál. A vonatból ki kellett szállni, egy nagy réten vártunk. Már teljesen sötét volt, a vonatot is lesötétítették. A riadó után szállhattunk vissza és mehettünk vonattal tovább Püspökladányba. Még sötét volt, amikor odaérkeztünk. Az állomáson megvártuk a reggelt. Hajnalodott, mikor megkerestük laktanyájukat. A kapuhoz érve egy utcabeli –Hamburger Reinhard – és egy német katona voltak őrségben. Reinhard engem meglátván nekem szólt: Ami, menjetek azonnal vissza, mert ezek mind megszöktek az éjjel. Erre a német katona azt mondta, ha elfogják őket, mint katonaszökevényeket, fejlövéssel befejeződik életük. Mi azonnal visszajöttünk a legelső vonattal, útközben csak sírtunk és imádkoztunk. Mi lesz most velünk?
Férjemet és szökött társait Derecske környékén lovas csendőrök egy kukoricásban el is fogták. Bekísérték őket egy közeli házba már bilincselve. Férjem Heimbuch Henrikkel volt összebilincselve. Itt kaptak kenyeret és dinnyét. Onnét kísérték őket Szolnokra. A városon keresztül a népek köpdösték őket, mert azt hitték partizánok. Tarka nyári német katonaruhában voltak, ezt már úgy kapták, hogy viszik őket Afrikába és főleg ezért szöktek meg. Szolnokon látták Pfaff Pubit, aki egyidős volt férjemmel és szintén nagyszékelyi. Pubi felismerte őt. Ez a Pfaff magyar katonatiszt volt annak idején. Szolnokon úgy volt, hogy lelövik őket, falhoz állítva. Ásót, lapátot adtak nekik, hogy ássák meg saját sírjukat. Az utolsó pillanatban egy magasrangú Wermacht tiszt jött oda eléjük és lefújta a lelövéseket. Mint megtudták, Pfaff Pubi közbenjárására. A német tiszttől kaptak egy igazolást is. Elengedésük után megfogadták, hogy vállvetve harcolnak, de mint magyar katonák. Így átkerült mindegyik oda, ahova be volt sorozva, mint magyar katona. A német katonaruhát összekötötték már Szolnokon és bedobták a postaudvarba, mert nem volt pénzük a feladásra.
Férjemnek vasárnap éjjel 24 órára kellett jelentkeznie Pécsen, ezért a vasárnapot még itthon töltötte. Akartunk menni a templomba, de légiriadó miatt nem volt istentisztelet. Elmentünk a nagymamámékhoz helyette. Az iskola mellett hazafelé jövet találkoztunk egy helyi Volksbundistával. Mondta férjem, ez biztosan fel fog jelenteni. Délben már az egyik jó ismerősünk, Lovasi Ami néni jött szaladva, hogy a Kató nevű csendőr küldte, férjem azonnal tűnjön el, mert elviszik. De ő nem ment sehová. Egy kis időre rá jött a csendőr, egy bekötött fejű sebesült német Wermacht tiszt és két levente, Iffland András és Freimann János. Férjem azt mondta a tisztnek, ha joga van lőjje le, akkor legalább itthon hal meg. Majd átnyújtotta neki a németektől Szolnokon kapott leszerelési dokumentumokat. Ebben az volt, hogy át van adva a magyar katonasághoz Pécsre. A tiszt kezet fogott a férjemmel. Bocsásson meg, mondta, de neki jönni kellett, mert küldve volt. Az utcára közben sokan kiálltak, mintha menyasszonyt néznének, várták, hogy viszi el a hatóság a férjemet. De hála istennek, nem úgy történt.
Férjem Pécsen novemberig volt, majd 1944 decemberétől 1945 december 28-ig nem hallottunk róla semmit. Nyugatra került. Májustól amerikai fogságban volt Düsseldorf és Dortmund városokban. Innen került haza, majdnem gyalog.
Édesapám a háború kezdetétől majdnem mindig katona volt. Hol a Felvidéken, hol Erdélyben, hol Szerbiában szolgált. 1944 augusztusában az orosz frontra került, ahol megsebesült. Nyíregyházára majd Szekszárdra hozták kórházba. Betegszabadságát itthon töltötte, december 2-án kellett volna Szekszárdon jelentkeznie a gyalogezrednél, de amire ő odaért, már nem voltak ott. Már Marcaliba mentek, ahová nem tudott utánuk menni, mert december 2-án megszállták a falunkat az oroszok. Így ő is itthon volt. Miután férjem is hazajött, ismét együtt gazdálkodott a család.
A háború alatt a falunkban az itt élő németek egy része a Volksbundnak, másik pedig a Hűség Mozgalomnak volt tagja. Mi a Hűség Mozgalomnak voltunk a tagjai és az egész család is. Ennek igazolása a nevemre kiállított igazolvány.
1945-ben édesapám még a nevét is magyarosította, így lett e Lohmannból Lovasi. A férjem kérelmét is beadták, de akkor még ő katona volt és nem lett magyarosítva. Mink német anyanyelvűnek, de magyar nemzetiségűnek vallottuk magunkat az 1941-évi népszámláláskor. A Volksbundba azok mentek, aki német nemzetiségűnek vallották magukat.
1945-től kezdődött a magukat németnek vallóak kitelepítése, őket Nagydorogra szállították és onnan Nyugat-Németországba. Mindig az hallatszott, hogy a német anyanyelvű magyar nemzetiségűek nem lesznek kitelepítve. 1947 augusztusától már másképp fújt a szél. Szeptember 2-án jött a nagybácsim, Lohmann János és mondta, hogy itt vannak ám, azt visznek, akit érnek, magyar nemzetiségűeket is. Erre a szükséges dolgainkat összecsomagoltuk és az erdő mellett levő pincénk felé indultunk. (Szerk.megj.: Jelenlegi tulajdonosa szépen felújította):
Ott nem éreztük magunkat biztonságba, és mivel szép holdfényes éjszaka volt, elindultunk Kisszékelybe. Az erdőhöz érve találkoztunk Tihanyi Györgyékkel. Már azok is Kisszékelybe tartottak, ott meg volt beszélve egy családdal, hogyha esetleg a kitelepítésnél sorra kerülünk, befogadnak bennünket. Így náluk kötöttünk ki, nem mertük magunkat mutogatni, nehogy valaki feljelentsen bennünket.
A befogadóinknak sem volt mindegy, mert azt beszélték, hogy ha valaki svábokat bújtat, azt is elviszik. Férjem még másnap gyalog átment Nagyszékelybe, adott enni a jószágoknak az istállóban. Két darab ökröt, két darab borjút, két darab tehenet, 4 darab hízót és sok szárnyas baromfit is tartottunk. Ezután a kulcsért édesapám is visszament. Ő a faluban az árokba bújva ment végig. A hídnál feljött, pont egy rendőr volt ott, aki már nem engedte tovább. A házunkhoz kísérte, az öreg szomszéd bácsi, Ferter Péter mellé ültette, azt is őrizte már. A szomszédból is elszökdöstek már a fiatalok, csak az öregember maradt itthon, gondolván, ilyen öregeket nem visznek el. De elvitték őt is magányosan.
Édesapám megkérte a rendőrt, valamit vihessen magával. A padlásról egy öreg nagykabátot, egy pár bakancsot és 1 tábla szalonnát tett egy zsákba, ez volt a csomagja. Ezzel vitték el nélkülünk.
Sárszentlőrincen keresztül vitték őket egy teherkocsin, amely tele volt családokkal, de az autólerobbant. Mindenkinek le kellett szállni. Édesapámat itt volt katonatársai megismerték, körülfogták és beszélgettek vele, Közben a kocsi elkészült, elindították, de édesapám lemaradt róla. Ezalatt Oláh Juci nekünk meghozta a hírt Kisszékelybe, hogy édesapámat elvitték. Vártuk, hogy jönnek értünk is. Beesteledett. Sírdogáltunk, mi lesz velünk nélküle. Egy szénapadláson aludtunk, Farkas Józsi bácsiénál. Éjféltájban jött édesapám Sárszentlőrincről oda hozzánk, elmesélte, hogyan történt az egész.
Mivel 8 tagú volt a családunk, így Kisszékelyben három felé kellett laknunk. Dolgoztunk a befogadóknál a szállásért, a megélhetésért. Két hónapig voltunk ott, amikor üzent az ember –Erdélyi József – akit házunkba telepítettek, hogy menjünk haza, ad egy szobát és a partkonyhát. Ez az Erdélyi nevezetű telepes a mi kiürített házunkat kapta meg. Valakik elvitték a bútorzatot, a padlásról a termést és a jószágokat is, a speizból az élelmiszert. Ez volt novemberben.
1948. január 22-én éjszaka megint jött egy rendőr, mondta, hogy csomagoljunk, munkába kellene menni. Az öreg szülőket itt fogta Erdélyi bácsi, a telepes. Minket rendőr kísért a Magyar utcába. Ott egy házban volt a gyülekezőhely, ahol már több család is volt. Mivel a fiam –aki akkor 4 éves volt – megbetegedett, visszajöhettem vele öregszüleimhez. Férjemet, szüleimet és a húgomat a többi családdal elvitték a Buda-Dél-i internálótáborba, onnét február 1-én a határra toloncolták őket, Hegyeshalomra. Ott letették őket és mehettek amerre akartak, csak vissza nem. Szüleim és húgom átmentek Ausztriába, Neusiedl am Sec-be kerültek.
Édesapámék egy vaskereskedőnél dolgoztak, húgom egy özvegyasszonynál cselédeskedett. Férjem az internálótáborban maradhatott. Mivel én és a fiam nem voltunk vele, február 28-án hazaengedték. Öregszüleimmel együtt itthon is voltunk március 28-ig. Akkor megint jött a csomagolás és a nagy kitelepítés.
Keszőhidegkútra lettünk szállítva, ott végignézték a csomagokat és egy zsák lisztet el is vettek tőlünk. Bevagoníroztak bennünket hat családdal, ránk zárták az ajtót és 1948. április 1-én elindult velünk a szerelvény Szlovákián át Kelet-Németországba. Majd miután szétszortírozták a családokat, továbbmentünk. Mi Rosswein-be kerültünk, újból lágerbe. Isten tudja hány családdal a környékünkről. Két hónap múlva kaptunk itt egy kis lakhelyet a Döbelner utca 20-ban. Aki tudott, munkába mehetett, keserű volt az élet. Mindent jegyre kaptunk, ha zsírt vettünk, már nem kaptunk szalonnát, vagy tejet. A kenyér fekete volt, a fiam mindig sírt, hogy ő fehér kenyeret szeretne. Velünk szemben lakott egy pék, oda ment néha öregapám mikor kellett szenet lapátolni, amiért kapott fehér kenyeret. Ez olyan volt, mint most a zsúrkenyér.
Férjem egy Tüzép telepen dolgozott, később vasútra ment, mert jobb volt a kereset. Ott éltünk Rossweinben 1949 júniusáig. Akkor kezdett már a nép nyugatra, a nyugati zónába vándorolni. Mi is útrakeltünk. Előszőr Hof-Hoschendorfba, onnan Regensburgba mentünk, ahol egy éjszakát a rokonoknál töltöttünk. Majd mi visszafordultunk és Passaun át Ausztrián keresztül Gattendorfba érkeztünk. Ekkor már ebben az osztrák faluban laktak szüleim és húgom is. Pont június 10-én, Margit húgom névnapján érkeztünk oda. Két családdal laktunk itt egy nagy szobában. Anyósomék és a nagybácsimék Magyarországon maradhattak, nem lettek kitelepítve. Kaptunk tőlük levélben egy újságcikket, melyben az volt, hogy aki 1949 október 26-án Magyarországon tartózkodik, az megkapja a magyar állampolgárságot. Mi megint útnak indultunk feketén, papírok nélkül, hogy erre az időre hazaérjünk. Velünk jött húgom is. Szüleim, öregszüleim maradtak. Nickelsdorfnál a drótkerítésen alkonyatkor lyukat vágtak a férfiak, hogy át tudjunk bújni rajta. Sötétedéskor átbújtunk és aknák között gyalogoltunk Horvátkimléig. Egy nagyszékelyi és egy szárazdi családdal voltunk együtt, összesen 12 személy. Egész éjszaka gyalogoltunk, szerencsére nem találkoztunk járőrrel, reggel 5 órakor értünk Horvátkimlére, ahol vonatraszálltunk és Pincehelyig jöttünk, innét gyalog jöttünk haza Nagyszékelybe.
Mivel házunkat továbbra is idegenek lakták, apósomék fogadtak be bennünket a Dankó utcai házukba és velük laktunk 2 hónapig. Ők fogadták be a férjem nagymamáját és nagynénjét is. Így 3 szobában három család lakott. Mi jelentkeztünk a rendőrségen is. November 15-én szüleim és nagyszüleim is hazaindultak szintén feketén. Őket, miután átjöttek a határon, elfogták és Szombathelyre vitték. Mindenüket elvették és visszatoloncolták Ausztriába. Ők ezután még 9 évig Ausztriában, Jois-ban éltek. Öregapám ott is halt meg 1951. október 26-án, ott is van eltemetve. Szüleim és öreganyám 1957. február 15-én kerültek haza, visszahonosítással. Attól kezdve megint együtt volt a család. Mivel mindenünket elvették, napszámba jártunk, majd férjem munkát kapott az állami gazdaságban, később az erdészetnél, végül a vizügyieknél. Édesapám pedig a TSz-ben. Sokat kuporgattunk, hogy az 1941-ben épített házunkat, amiből telepesünk közben kiköltözött és a falu egészségházának használták, visszavásárolhassuk. Ez 1966-ban sikerült is…
AJÁNLOM AZ OLDALT
