NAGYSZÉKELY TÖRTÉNETE

 

 AZ ELSŐ

 

BETELEPÍTÉSEKIG

 

(1720-1721)

 

 

 

 

-Részletek -

 

 

 

Nagyszékely határában feltárt változatos bronzkori telepek korai benépesülésre utalnak. Első lakói a tolnai kelták voltak. A Lőrincz felé vezető út horgosának dombján kelta, a báni völgyben pedig avar sírokat is felleltek. A mai Tolna megye területe, kedvező természeti adottságai révén már a római korban is lakott volt. Itt volt a X. paksi Aquila-légiónak az egyik őrállomása.

A megye területét a Hercuniates törzs tartotta uralma alatt, fő központjuk a regölyi földvár körül volt. Itt görög mintára pénzt is vertek. A kelta törzsi nemesség a Kr. e. I. század végén kiegyezvén a rómaiakkal, gyakorlatilag harc nélkül adta át a Dunántúlt. A katonai megszállást követő közigazgatás megszervezése már a Kr.u.I. század első felére esett. Az ezzel együtt járó úthálózat és településszerkezet kialakítása a mai napig meghatározó szereppel bír a jelenlegi megyében is. A települések gazdagságára utal Tamási-szőlőhegyen előkerült kis bronz Concordia Augusta szobor (Wosinsky Múzeum, Szekszárd), ami az egyetértés és béke istennőjének egyházi szentélyében állhatott

A honfoglalást követően a mai Nagyszékely és környéke továbbra is lakott maradt. Árpád korában a Csák nemzetség tulajdona volt ez a völgy. Igaz, hogy a szomszédos települések történetét pontosabban rekonstruálhatjuk a honfoglalást követő évszázadokban, de a tőle sugarasan elhelyezkedő te-lepülések léte – Miszla, Udvari, Pálfa, Kisszékely, Pincehely - is azt bizonyítja, hogy a megközelítőleg a középpontban álló mai Nagyszékely is meg-határozó település volt.

Az Árpád-kori királyi-hercegi udvarhely emlékét ill. valószínűsíthetőségét pedig a nagyszékelyi Basahalom fennmaradása is feltételezi, annak ellenére, hogy az ásatás eredménye – nem teljes feltárás – minden kétséget kizárólag nem erősítette meg.

A település és környéke később a pécsi püspökség birtokába került.  Nagyságát, lélekszámát nem ismerjük, de nem jelentéktelen település lehetett, erre utal a megépített templom nagysága, melynek alapterülete meg-közelítőleg megegyezett a ma is meglevő építészeti örökségünkkel.  Egy 1471-ben kelt oklevél régi templomáról tesz említést. (Kammerer régész szerint) A románkori falusi templomokat csak a nagyszékelyi templom és az eszter-pusztai rom képviseli a környéken!

 

 A Váradi Regestrum (1217) egy, a váradi káptalan előtt 1208–1235 között lezajlott jogügyletek kapcsán említette a Tolna megyei Secul települést.

 

Ez a későbbiekben több téves következtetésre is okot szolgáltatott, ugyanis két Secul település is létezett egyidejűleg: a mai Kisszékely és Nagyszékely települések.

 

Sajnos arra már nincs utalás, hogy melyik településről van szó, ezért minden bizonyossággal csak ebből megállapítani, hogy a mai Kisszékelyről vagy Nagyszékely településekről van szó, nem lehet. A község mellett szól az a tény, hogy a pécsi püspökség XIV. századi irataiban Zecul település egyértelműen beazonosítható a mai településsel, Kisszékely ezekben az iratokban a következő formában szerepel: Paraszekul, Parazekul. Ha helyt adunk a korabeli dokumentumok hitelességének, akkor ez az oklevél

                            

a település történetének első írásos emléke

          

Ennek alapján helytelen azt állítani, amivel Kisszékely történelmét bemutató anyagokban találkozhatunk:

„Első írásos említés 1220-ból való (Zecul). 1324-1538-ból származó oklevelek Parasztszékely néven említik, mint Simontornya várának tartozékát.”(Kisszékely – Wkipédia, 2007.)

Vagy:

„Kisszékely Tolna megye északi részén, a Hegyhát vonulatában dombok között terül el. A település nevének Székely tagja 1220-ban fordul elő először Zekul alakban, ami a székely népnévre megy vissza, de a település nevét személynévről, egy Székely vagy Székelyi családról is kaphatta.” (http://tamasiportal.hu/)

 

Az egykori Zekul és a mai Nagyszékely település azonosságát bizonyítja az 1892-ben megjelent „Magyarország egyházi földleírása a XIV. század elején” c. mű is, amelyik korabeli oklevelekre való hivatkozással az alábbiakat rögzítette:

 

„89. Zecul, Zecul = Székely  Tolnamegyében, azaz Nagy-Székely, ma Kis-Székely fiókja a simontornyai kerületben.”

 

A két egyidejűleg létező település részleges birtokviszonyait a már idézett 1428. évi oklevél rögzítette: (Kelt: 1428-01-20. Kiadó: ZSIGMOND KIRÁLY Régi jelzet: Q 73 / 2 G 2 Fennmaradási forma: Átírás 1429.)

A település folyamatos lakottságára és jelentős nagyságára – azaz saját templommal és plébániával rendelkezett - következtethetünk azokból az adatokból is, melyek a pécsi püspökség XIV. századi összeírásában fennmaradtak, sőt Nagy és Kiszékely katolikus papjait névszerint is megnevezi:

1333:  Paulus Sacerdos de Zewkul

1334: Fabianus de Zekul Episcopi és Joannes de Paraszekul

1335: Paulus de Zecul

A 15. században a környék egy része a magyar királynék birtoka volt, így Mátyás királyné özvegyének Beatrixnek is birtoka volt, aki Pincehelyen lakott.

 

*

 

Az ország három részre való szakadása után a megye jelentős része török megszállás alá került. Tolna vármegye területe a mohácsi vész előtt nagyobb volt a mainál és 500-nál is több magyar falut számlált. Nagyszékely, és a környező települések korabeli nagyságára a fennmaradt törökkori összeírásokból következtethetünk, a település közigazgatásilag a simontornyai szandzsákhoz tartozott. A meghódított Tolna vármegyében három szandzsákbég székelt: Szekszárdon, Koppányban és Simontornyán. Püspök Székely a törökkorban a simontornyai szandzsák 1563. évi augusztus 20-án kelt fejadó összeírásában az első helyen állt, a szandzsához tartozó 930 házból Nagyszékely 45 ház után fizetett adót!

 

[…]

Kettős tulajdoni viszonyokat sejtet az a tény is, hogy egy évvel később, 1564-ben a pécsi püspökség birtokainak  összeírásánál Püspök Székely ugyancsak szerepelt.

Az előzőekben felsorolt fejadók vagy kapuadók kiszámítása – melyekből a település népességére következtethetünk - az alábbiak szerint történt:

Vagy népszámlálást tartottak a kádik, vagy egyezséget kötöttek az érdekelt községekkel, hogy hány „harácsot”, azaz mekkora összegű adókat fognak fizetni. A török adózási rendszerben a jobbágy nagyobb teherként állandóan a fejadón, tizedeken, a fa- és szénaadón kívül mást nem viselt, de kétségtelen, hogy a tényleges terhek a felsoroltaknál súlyosabbak voltak. A simontornyai szandzsában igen komolyan és szigorúan vehették az összeírásokat, az adók megállapítását, erről tanúskodik egy korabeli feljegyzés, mely szerint:

„III. Murád szultán 1581-ben a Simontornyai birtokösszeíróhoz intézett rendeletében például gazdagon megjutalmazza Dzsáfer-oglu Mehemedet.”

A „hitetlenek” fejadó deftere szerint a simontornyai szandzsákban 1563-ban 1 ház után50 „akcse”-t fizettek. Volt idő mikor egy jó magyar arany 60, sőt 120 akcset ért. A vármegye területén 1582-ben 163 város és helység, 4764 adófizetés alá eső ház, mely után 240.000 akcse, azaz mintegy 42.800 korona fejadót fizettek Ha a későbbiekben hozzávesszük még a folytonos harcokat, a személy és vagyonbiztonság teljes hiányát, a rendkívüli kettős adókat, robotokat, a magyar földesurak által követelt befizetéseket, a császári hadak garázdálkodásait, tisztviselők zsarolásait, a sarcokat, akkor érthető a nagy pusztaság, ami a török hódoltság után maradt.

 

 Visszatérve a pécsi püspökség uradalmainak 1564. évi összeírására, akkor láthatjuk, hogy már 1563-ban a pécsi püspökség nem gyakorolhatta uradalmi jogait, hiába említi meg az előző évi összeírás, mint a püspökség tartozékát, a magyarázat az lehet, hogy a település gyakran váltogathatta gazdáit, tartósan egyik úr fennhatósága alá sem tartozott.

Ezt látszik alátámasztani az a tény, hogy Püspök Székely település és Miszla nevével nem találkozunk az 1583-ban keltezett összeírásban, de a környező települések - Pálfalva, Németi, Paraszt Székel, Pincehely, Udvari, Uzd, - fejadó hányadait pontosan leírja.

Érdekes módon az 1571-1572-ben keltezett összeírás nagymértékű népességnövekedést (!) mutat ki, 17 lakott épülettel több után határozták meg az adót, ez közel 30%os növekedést jelentett, azaz jelentős számú betelepülés történt. Tolna vármegye összlakosságát az 1570-es években kb. 50 000 főre tehetjük, Tolna nagysága a legnagyobb városokéval vetekedett, 1570-ben 4700 főt írtak össze!

Az 1580-tól kezdődő folyamatos csatározások - Nagyszékely és környékén - az elnépesedés elsődleges okaként jelölhető meg, nem pedig a török hódoltság hatása, amit nagyon sok leírásban kihangsúlyoztak!  

Mint a végeken fekvő település, némi stratégiai jelentősséggel is bírt. Erre húzódott ugyanis a török hódoltsági területek váltakozó határa, itt olvadtak egybe a királyi és a török által megszállt területek Az itt élő jobbágyoknak teljesen mindegy volt, hogy kinek fizetik adójukat, azt mindenképp fizetni kellett, a török hódítóknak pedig elsődleges érdekük fűződött ahhoz, hogy minél több porta után szedhessék fejadókat! A gyakori portyázások magyar részről, azaz jövedelemszerző kiruccanások okozta többletterheket, a kettős adózást már nem viselhették el, természetes következményeként igyekeztek elvándorolni ezekről a határterületekről.

 

„Nincs ország – írják a végbeliek – ahol a küzdő vitézekkel oly keveset törődnének, mint nálunk. Ausztria főurainak vadállatjait – írja Lippay érsek – jobban élelmezik, jobban gondozzák, mint a végházak hadinépét.

Tudott dolog, hogy a magyar gyalogosnak havi két forint, a huszárnak havi három forint volt a fizetése. Ebből kellett ruhát, fegyvert szereznie, ebből kellett magát családját és lovát tartania. Amíg egy jó magyar lovas havi három forintot (s azonkívül semmit se) kapott, addig a császári lovasnak (küraszirnak) havi tizenöt forint s élelem járt. Pedig a császári nehéz lovasnak a török ellenében alig vehették hasznát. Volt idő, mikor egy császári gyalogos annyiba került, mint hét jó magyar hajdu. Volt idő, mikor a nagy török háboru alatt puszta kenyérért is magyar katonát lehetett kapni.” (Takáts Sándor: Szegény magyarok - részlet)

 

[…]

 

Ki volt a jobb, ki volt a rosszabb?

 

A hódoltsági területek életéről a pálfai  Ulrich György így írt:

A törökök a behódolt lakossággal lassanként megbarátkoztak. Sok helyen látjuk, hogy őszinte jóakarattal igyekeztek a magyarok boldogulását előmozdítani. Voltak jóindulatú basák is; pl. Mehemet simontornyai, aki 1668. július 31-én levelet írt Eszterházy Pál nádornak Kismartonba a jobbágyok oltalma ügyében. Jelentést tett a simontornyai tartományban levő 11 falu lakosságának szomorú sorsáról…[…] Ebben szemére veti, hogy több jobbágy nyomorban él és el is pusztult. Biztosítja, hogy török részről nincsen semmi bántódásuk. Felhívja, hogy oltalmazza jobbágyait, mint atyjuk!”

A magyar foglyokkal emberségesen bántak, sokkal jobban, mint némely várkapitány. A rendre és jó erkölcsre ügyeltek. A lopást is szigorúan büntették. Ali basa 1616-ban Simontornyán ökörlopásért 6 törököt felakasztatott. Akármilyen javulást mutat a magyar és”török” lakosság viszonya, mégis a török uralom végére a magyar lakosság nagy része elpusztult, vagy szétszóródott. Találkozhatunk ellenpéldákkal is, mikor török által megszállt területről szökdöstek el az emberek, például Simontornya 1546. évi eladott ingatlanjainak felsorolásakor:

„ 2. Péter pap szőlő-kertje. A nevezett pap eltűnt, házát és kertjét az M….aga csapatába tartozó Hüszein beslü odabási – szakaszvezető - tartotta meg 6000 a.-ért; zsoldjából fizetendi, ha úgy akarja Allah.”

„3. Pécsi László szőlleje. E hitetlen eltűnt, házát és kertjét az M….aga alá tartozó Oszmán beslü-odabási tartotta meg 800 akcseért; zsoldjából fizet, ha úgy engedi az Úr.”

 

Hogy a Habsburg uralom milyen bánásmódban részesítette a magyar népet, erről tanúskodik I. Lipót császári utasítása is, amelyet 1699-ben Tolna megye urainak adott: „Akadályozzák meg a magyar lakosságnak a török uralom alá való visszaszökését!” A török hódoltság után a Habsburgok első negyedszázados uralma alatt a 75 faluból 36 pusztult Tolna vármegyében!

 

A környék egyik legnépesebb települése lassan-lassan elnéptelenedett!

 

Az egykori defterekre való hivatkozások alapján már utalás történt, hogy a település létszáma jelentős mértékben megnőtt (!) a környező településekhez képest. Az adatok helyességét alátámasztja a gyönki evangélikusok lelkésze, Horváth Sámuel 1787-évi krónikája, melyben a következőket adja elő:

 

„Minekután ezen Tek. Nemes Tolna Vármegye a Töröktol még több Vármegyékkel együtt elfoglaltatott volna, úgy elpusztula, hogy Nagy-Székelyen kívül egész Péter Várallyáig, mint mondatik, Helység nem vala. Azért is minek utána ezen Tartomány a Felséges Leopold [austr]iai Tsászár diadalmas kardjával el foglaltatott, és a kurutzságtól is meg-tisztíttatott vólna, leg elsöbben is azon igyekezék, hogy ezen jó föld lakó néppel meg szálléttassék…[…]1783 ban die 11.Junij, jöttem Palotáról én Horváth Sámuel: mig az Úr Istennek tetzik!”

 

[…]

 

Lipót császár 1700. március 13-án Bécsben kelt oklevelében Simontornyát a hozzátartozó Kis- és Nagyszékely, Bán és Udvari falvakkal együtt eladja Miksa – Vilmos Lymburg grófnak, Styrum Wysch hercegség kamarásának. Simontornya és a hozzátartozó falvak lakosai ekkor már nem tekintették magukat jobbágyoknak, hanem szabad polgároknak, s már évekkel előbb megtagadták a vármegyei jobbágy szolgálatokat. Emiatt feljelentették őket a királyi helytartónál, de gróf Zichy István tábornok 1696-ban kelt latin nyelvű levelében, melyet a vármegyének címzett, neki adott igazat. Elismeri, hogy őfelsége szolgálatában állván, két úrnak nem tehetnek eleget, azért figyelmezteti a vármegyét, hogy semmiféle porciókért ne zaklassa őket. Az ezen ügyben lefolytatott tárgyaláson Székelyből Fábián Mihály, Bodó Péter és Boros György képviselték a községet. Sajnos az nem derül ki egyértelműen, hogy a képviselők melyik Székelyből érkeztek, de mint érintett községnek, bizonyosan ott volt a képviselője.

 

A Rákóczi-szabadságharc

eseményeiről a területen viszonylag keveset tudunk. Rákóczi felhívására, amelyben nemességet ígért a községnek, mintegy 70 férfi vonult be Simontornyára kurucnak. Az első kuruc csapatok 1705-ben jelentek meg Vak Bottyán generális vezetésével: Kömlőd – Dunaföldvár irányából Simontornya irányába vonuló hadak valószínűleg felvonulási és hadtápterületnek használták a községet, készülődve Simontornya ostromához, az ostromot Vak Bottyán személyesen irányította. A dunántúli vidéknek kulcshelye volt Földvár: A császáriak ezen keresztül biztosíthatták az összeköttetést Buda és Pétervár között, a kuruc seregeknek pedig Földvár biztosíthatta az utánpótlást, a lőszer és fegyverzet szállításának útvonalát valamint az esetleges visszavonulás útját is jelentette. Bottyán itt Földváron írja híressé vált, nyílt levelét, melyben a Dunántúl minden lakosához szólt:

A nemesség keljen fel a régi szabadsága mellett, a megyék, városok tegyék le a hitet a Nemes Ország confederatiojára. Aki másképp cselekszik, az áruló és annak nincs irgalom.

Egyes adatok szerint Nagyszékely községből is jelentős nagyságrendben csatlakoztak a kuruc sereghez, ezt látszik alátámasztani, hogy Bottyán csa-patainak létszáma hihetetlenül meg növekedett: Földvárnál 8000 emberrel jött át a Dunán, Simontornya ostroma után már több mint 12 000 katonája állt a zászlója alatt. Vak Bottyán és katonái hat hét alatt felszabadították az egész országrészt, a nyugati határnál seregének létszáma már 30 000 főre duzzadt

1705-1707 között a megye teljes területe kuruc fennhatóság alá került.

 

Immár reánk derült újra a szép szabadság:

Mert győzödelmet vivott az kurucság.

Vígasságban vagyon ezen darab ország,

Aranyos zászlóját szelek jól hordozzák.

 

 Az 1708-ban, a közeli Kölesnél lezajlott csata kuruc győzelemmel végződött ugyan, de 1708-1709 között a vármegye teljes területe ismét a császári hadak ellenőrzése alá került. Simontornyát 1709-ben foglalták vissza a császári seregek.

„Az régi mesterségit ha egyszer kivánta elővenni, most vegye elő és az magyar hazánkot, ha valaha kívánta oltalmazni – most ne vesse meg nagyságod mesterségit”

– írta Hellepront János, Simontornya vitéz kapitánya Bottyánnak, Simontornya császári visszafoglalása előtt. A környék a garázdálkodó, fosztogató császári seregek prédája lett, a lakosság részben elmenekült, részben elbujdosott a falvakból. A vár bevétele után, Szili György hadnagyot küldte csapatával a környéken lakó rácok üldözésére. Akik végleg nem menekültek el az üldözés elől, azok Béri Balogh Ádám kölesdi győzelme után hagyták el e környéket. Később a határjárási perekhez az elmenekült rácokból tanúkat idéztek meg, akiknek döntő volt a vallomásuk a földesurak vitás kérdéseiben. Pálffy generális több ezer horvátot és rácot állított zászlaja alá, de nincs a legjobb véleménnyel katonáiról, erről így írt Starhembergernek:

 

„Embereink szép legények, de szintoly vadak is, mert gyújtogatnak, fosztogatnak, gyilkolnak, s nincs aki ellenezhetné. Saját tisztjeikre emelik a puskát; hogy seregestől meg ne szökjenek, kénytelen vagyok szemethunyni a rakoncátlankodásra.” [70] (Starhemberg Guidó az újonnan kinevezett főparancsnok)

 

A község lakossága igencsak megfogyatkozott a pusztítások következtében, a törökkori állapothoz képest szinte megsemmisült, ezt bizonyítja a császári hadsereg ellátása céljából az egyes Tolna megyei falvakra kirótt búza, abrak, hús, készpénz, széna és fa mennyiségéről összeállított jegyzék 1709-1710 fordulóján, mely szerint a környékbeli 22 település közül az egyik legalacsonyabb mértékű kivetés történt. Kisszékelyre kirótt beszolgáltatás mennyisége közel 50%-kal haladta meg a Nagyszékelyit, mely nagysága tekintetében a korabeli Kánya községre kivetett adókkal volt azonos. A pincehelyi kivetés közel háromszorosa volt a Nagyszékelyre megállapított mennyiségekhez viszonyítva.

 A Pragmatica Sanctio korában, 1720-1721-ben készült összeírás Nagyszékely tekintetében lényeges változást nem tartalmaz az 1715. évi összeíráshoz képest, azaz a háztartások száma és a népesség jogi állapota szerint:

A községnek sem malomból, mészárszékből, korcsmából, ipar – és kereskedelemből és más egyéb forrásból jövedelme nem volt kimutatható.: 41

 

Azért is érdemes bővebben foglalkozni a fenti összeírással, mert ebből egy-értelművé vált, hogy 1720-ban a településen még nem éltek német bevándorlók, ellentétben néhány más tolnai településsel, ahol a lakosság össz-létszámában már kimutatásra kerültek, […]