„Polgárok!

Nincs helye az alkudozásnak többé, menni kell! Nem magyar, aki hazája védelmében alkudozik, gyalázat a fejére a gyáva fattyúnak, ki továbbtűnődik. Július 3-án estve Tolnán kell lenni a szentlőrinci, pálfai, simontornyai egész és heány nélkül kiállítandó csapatoknak.”

E felhívás értelmében a községek népességéhez mérten, igazságosan, minden

82 lakos után kellett egy nemzetőrt kiállítani. Pálfára 15, Pálfapusztára 2,

Rácegresre 1 jutott, Nagyszékelyre a rendelkezések alapján kb. 20-24 fő nemzetőr küldése jutott. A létszámot önként jelentkezőkből és sorshúzás útján

állították össze. Az alkalmasnak talált nemzetőrök csak rövid időre távozhattak

el a községből, az elöljárók engedelmével.

Nemzetőreink első próbálkozása balul ütött ki, mert az ókéri táborból két Tolna megyei zászlóalj megfutott. E csorbát a pákozdi ütközetben a Perczel testvérek

vezérlete alatt az összeállított új zászlóalj kiküszöbölte vitéz magatartásával.

Jellasics, horvát bán serege szeptember 10-én három oszlopban tört be az országba, körülbelül 40 000 főnyi sereggel és Buda felé haladva, Sukoró és Pákozd között szeptember 29-én vereséget szenvedett.

Tolna megye főispánja általános népfelkelést rendelt el, melynek ered-ményeképpen október 3-án Simontornyán mintegy 14 000 tolnai népfelkelő állott Csapó Vilmos őrnagy parancsnoksága alatt. Élelmezésükhöz a szomszéd községek is hozzájárultak. Pálfa október 3-án 144 db, október

4-én 100 db egész kenyeret juttatott a csapat élelmezésére. Október 6-án e csapat Ozoránál, Simontornyánál és Sárszentmiklósnál zárta el Roth tábornok visszavonuló seregének útját. Az ozorai fegyverletétel után, október 7-én Si-montornya 5 kétlovas és 1 négylovas előfogatot adott, amelyen a duna-szentgyörgyi felkelt nép málháját Pálfára szállították.

A közeli Ozorán aratott győzelemről így szólt a korabeli, kétnyelvű Tolna vármegyei híradás:

ÖRÖM HÍR!

Roth és Philippovics Tábornokok Dandára

nincs többé!

Éppen e perczben hozán Perczel Gyula, Tolna Megye Főbírája, mint szemtanú s a kivívott dicső Diadalnak munkás része, azon hivatalos tudósítást:

Mi szerént, tegnap, October 7-én Ozorán, Tolna szélén a Sió mellett, Tolna Megye összes felkelt Népe, a már csak futásban menekvését kereső Ellenségnek utja állván, az elő csatárok által váltott csak néhány puskalövés után, mellyek közülünk egy embert sem ejtettek el, az öszves serege fegyvereik letevésére kényszeríték!

Az eredmény ez:

Négy Zászló, Tizenkét Ágyú, Huszonnégy Munitiósszekér, Hatezer ötszáz Hadi fogoly, köztük két Tüzér tiszt nálunk szolgálatot válalt.

Hazafiak! Isten igazságos ügyet el nem hagyja, hitszegés s árulás más gyümölcsöket nem teremhetnek mint alávaló eszközeiknek a boszulo Nemesi általi lesújtását:

A dölfös Pártütő Jellacsics ki a magyar korona gyöngyei utáni szemtelenkedett kezeit kinyújtani, kengyelfutová lealázva, gyülevész népei mint ősszel a legyek hullanak el!

Kevés nap még csak, a bitor Ellenség nem fogja Hazánk szent földjét tiporni!

Remény, Csüggedetlenség kebleinkben, az ezredéves magyar vitézség mégsem tagadta meg magát, miénk a Győzelem! – mert velük van Isten és igazság! – Éljen a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség!

Pécs, october 8-án 1848.

A kormány újból népfelkelést rendelt azzal a felhívással, hogy csak összeírt nemzetőröknek és az újoncoknak kell a bácskai táborba vonulni, mivel Bács megyébe betörtek a rácok, és nagy pusztítást végeztek. Pálfának 10 nemzetőrt és 22 újoncot kellett a verbászi táborba küldeni. Az újoncok elbírálásánál kitűnt, hogy Pálfa kettővel kevesebbet küldött, és ezért pótlásra utasították a községet, de helyettesítést nem fogadtak el. Az események gyors pergése nem a győzelmet, hanem az augusztus 13-i világosi fegyverletételt hozta a szabadságért harcoló magyar nemzetnek. Augusztus 24-én már az új főszolgabíró, Forster István Györkönyből elrendeli, hogy a pártütők legyőzése után hazatért honvédeket és fegyveres egyéneket a rendellenességtől és kicsapongásoktól tiltsák el, és a rendetlenkedőket kísérjék be. Az egész ország szigorú katonai megszállás alá

került. Simontornyára Porta osztrák ezredes vadászcsapata került, szegény falvak szakadatlanul fuvarozták büntetésből a katonaságot. Állandó volt a kenyérsütés a vonalon, hordták a szénát, birkát, kenyeret. A simontornyai császári katonaságot a környező falusi népnek kellett élelmeznie. Részükre többször kellett előfogatot is adni, hol Kálozdig, hol Kölesdig. A Simontornyán tartózkodó császári katonák élelmezéséhez Nagyszékelynek is hozzá kellett járulnia. Kisszékelyre, Némedire, Pálfára, Simontornyára egy-egy heti élelmezést vetettek ki, Nagyszékelyre kéthetit, mert mint németek beálltak népfelkelőnek a császáriak ellen.

A szabadságharc leverése után még több éven át lovas vagy gyalogos tisztek járták az országot, hogy csend és rend legyen, mert érezték, hogy népünk igaz hazaszeretetét megtörni nem tudták. Albrecht főherceg helytartó körutazást végzett, hogy meggyőződjék a rend, a békesség helyreállításáról és a nép dinasztikus hűségéről. Simontornyáról a pálfai határon át Sárszentlőrincet és Kölesdet érintve Szekszárdig hajtatott négylovas hintón. A kivezényelt lakosság némán szemlélte az előttük elhaladó főherceget. 

Történelme során az első, legnagyobb véráldozatot az első világháború ese-ményei követelték. Jóformán minden hadrafogható lakost bevonultattak, első-sorban a monarchia közös irányítású ezredébe, a 69. sz. k.u.k. ezredbe és az ugyancsak székesfehérvári 17. sz. gyalogezredbe – 50(?) fő esett el a harcokban, azaz minden harmadik bevonultatott életét vesztette!

cs. és kir. 69. sz.(Hindenburg) Gyalogezred

Az 1860-ban alakult 69. gyalogezred a kiegyezés után a császári és királyi, azaz közös hadseregbe tartozott. A 69-eseket 1915-től ezredtulajdonosukról Hindenburg-bakák néven ismerték. Fejérből, valamint Tolna és Esztergom 2-2 járásából sorozták őket. A nagyszékelyi hadkötelesek és bevonultattak döntő többségét is a Székesfehérváron állomásozó császári és királyi gyalogezredbe sorozták be. Bevett gyakorlat volt, hogy a német származású katonákat lehetőség szerint a közös haderőbe irányították. Az első világháború nagyszékelyi hősi halottai és hősei nagyrészt ebből a gyalogezredből kerültek ki.

Az ezred bevetésre került az orosz, román, lengyel, szerb és az olasz fronton egyaránt. Lembergnél a 44-esek és a 69-esek göngyölítik fel az oroszok vonalait, és aranyérmes vitézzé lesznek a kis pórfiúk. Uzsokon ők verik ki a bevehetetlennek tartott állásaikból az oroszokat. A Kárpát nagy csatáiban rajtuk törik meg az orosz haderő. Galíciában, a Piave-nél, életüket és vérüket vitték vásárra.

M. kir. 17.sz gyalogezred

A 69-esek mellett néhány nagyszékelyi bevonulót a másik fehérvári ezredbe, a 17-esbe is besoroztak ennek az ezrednek lettek a hősi halottai jelenlegi ismeretek szerint Schneider Henrik és Glöckner Fülöp.

A századfordulón Fejér és Tolna megye, Székesfehérvár város, valamint So-mogyból az igali és tabi járás fiait sorozták az ezredbe. A 17-es bakák nótás kedvének  bizonyítéka az a kiadvány, melyet 1917-ben Szekszárdon nyomtattak és Székesfehérváron adtak ki. Ötven háborús katonanóta hangjegyekkel, címmel. A gyűjtemény érdekes tára a korabeli bakanótáknak. A 17. honvéd gyalogezred által kedvelt, leginkább énekelt, egyébként eltérő színvonalú és eredetű dalokat foglalja magában.

(F:  Gelencsér József - Katonaélet Székesfehérváron, Honismeret 2000/3.)

[…]

Az 1898-as születésű Tippel Györgyről tudjuk, hogy szinte gyerekként vonultatták be Nagykanizsára, rövidített kiképzésre. Szülei Nagyszékelyből gyalog (!) indultak meglátogatni fiúkat Kanizsára. Tippel Györgynek szeren-cséje volt, élve térhetett haza a háborúból. A háborúban elesettek közül sokak eltemetési helye ismeretlen, Nagyszékelyben 2-4 (?) hazahozott katona tetemét földelték el. Az egykori Teplovce – ma Osadne - katonai temetőjében került eltemetésre egy Schneider vezetéknevű nagyszékelyi születésű katona, de hogy a négy azonos vezetéknevű elesett közül melyikük nyugszik a katonai temetőben, nem tudható.

Az I. világháborús galíciai temetőkben mintegy 65.000 honvéd alussza örök álmát. Többségüknek tudjuk a nevét. Az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregein belül külön dandár foglalkozott az elesettek elhantolásával. A korszak legkiválóbb építészei tervezték meg a katonatemetőket, alkalmazkodva a tájhoz, s az építészeti kordivathoz.

A második világháború

harcai is szerencsére elkerülték a falu, harcok nem folytak, mégis az addigi legtöbb  áldozatot követelte a lakosságtól. Az első német katonai egységek 1944 tavaszán érkeztek a községbe. Nem harcoló alakulatok voltak, idei-glenesen kivonták őket a frontról. Talán egy vagy másfél hónapig időztek a községben. Az ittartózkodásuk alatt erőszakos cselekményre nem került sor, lévén, hogy a lakosság többsége német származású volt.  A második német katonai egység 1944 végén, november körül vonult be a faluba. Ezek már visszavonuló egységek voltak, rövid pihenő után tovább is vonultak. A magyar honvédség egységei közvetlenül az orosz bevonulás előtt érkezetek a faluba. Alig fogták ki a lovakat a kocsi elöl, máris elcsigázottan, fáradtan tovább is kellett menekülniük. A lakosság igen szolidárisan viselkedett velük szemben: megpróbáltak minél több élelmiszert, meleg ruhaneműt biztosítani számukra, ha már szállást és pihenőt nem adhattak. Olyannyira kellet sietniük, hogy kénytelenek voltak a felszerelésük nagy részét is hátrahagyni. Egykori felszereléseikből még az 1960-as években is kerültek elő: ládák, lőszerek, vászonból készült hordtáskák, szíjak.

Kisebb harcok a simontornyai horgosban lehettek, erre utal, hogy még az 1960-as években is – egy kiadós eső után- nagy mennyiségben kerültek elő az útszéli árkokból kimosódott lőszerek és töltényhüvelyek.

 Az oroszok először csak egy felderítő kozák járőrt küldtek a faluba, majd egy-re nagyobb számban vonultak be – harc nélkül. Ekkor íródtak a település történetének újabb fekete oldalai: a fékeveszett, szabadon garázdálkodó katonák erőszakosságának és önbíráskodásának polgári áldozatai lettek. Nem enyhíthette a fájdalmat, hogy a túlkapások miatt a megérkező szovjet parancsnok felelőségrevonást ígért és részvétét fejezte ki.

A község nem feledkezett el az egykori áldozatokról, nevük a harcokban elesettekkel együtt emléktáblán megörökítésre került.